A gyónás mai formájának kialakulása

A gyónás konkrét formája sokat változott a századok során.

Már az ősegyházban is megvolt a közösségből való kizárás, az excommunicatio (vö. 1Kor 5,1–3). A kora-kereszténységet rigorizmus jellemezte. Szent Ágoston háromféle bűnbánattartást említ: a keresztség, mint az alapvető megtérés, a napi gyarlóságok leküzdésére ajánlott bűnbánattartás, mint az ima, az alamizsna, a böjt vagy az Eucharisztia ünneplése, az Isten igéjének hallgatása és megtartása. A harmadik, a kánoni bűnbánattartás a súlyos bűnök (hittagadás, házasságtörés, gyilkosság) eseteire vonatkozott, és nyilvános volt.

A kánoni bűnbánattartás menete a következő volt:

fölvétel a vezeklők sorába: az egyház közössége előtt nyilvános istentisztelet keretében a bűnbánók fejére hamut hintettek, bűnbánati ruhát öltöttek; a fölvétel következményeként kizárták őket az Eucharisztia megünnepléséből, illetve a szentáldozásból
a vezeklés ideje alatt többször kézföltételt végeztek rajtuk imádsággal, ők pedig imában, böjtben, vezeklésben töltötték az időt
a visszafogadás általában Rómában történt, nagycsütörtökön, a püspök kézföltételével és imájával.

Ez a fajta bűnbánattartás egyetlen alkalommal volt lehetséges, és szigorú következményei voltak: nem köthettek újra házasságot, nem viselhettek hivatalt, vezető tisztséget. Emiatt sokan életük végére halasztották elvégzését, ami hozzájárult a szokás elenyészéséhez. Az 5. századtól kezdve a nyugati felfogás szerint az egyházi aktus lényege a papi hivatalvezető ténykedése.

A keleti szerzetesi hagyománytól indítva a 7. században ír misszionáriusok hozták Európába a magánbűnbánat gyakorlatát. A szerzetes egy másik, nem pap testvérnek vallotta meg a bűneit, és kérte imáját. Az így meggyónt bűnökért adott penitencia lényegesen enyhébb volt, mint a kánoni bűnbánat esetén. Az ír vándor szerzetespapok hatására elterjedt a bűnbevallás papnál feloldozással. A feloldozás szentségi értékének hangsúlyozásával a „laikus gyóntatás” jelentőségét cáfolták, és megengedettségét tagadták. A 8. században áldozáshoz előírás lett a gyónás. A IV. Lateráni zsinat (1215) előírta a kötelező legalább egy évben egyszer elvégzett gyónást. A 16. századtól kezdve a gyónás helye az oltár térségéből zárt gyóntatószékbe került, ahol rács választja el egymástól a gyónót és a gyóntatót. Emiatt a kézföltétel is kézfelemelésre redukálódott.

Ez az új gyakorlat biztosította az ismétlés lehetőségét, és elvezetett a rendszeres gyónás gyakorlatához. Lehetővé tette, hogy egyetlen szentségi cselekményben lehessen föloldozni a súlyos és a bocsánatos bűnöket. Nagy vonalakban az Egyház a bűnbánattartásnak ezt a formáját gyakorolja napjainkig.

A különböző változások ellenére, melyeken a szentség szertartása és fegyelme a századok során átment, alapszerkezete változatlan maradt. Két lényeges eleme van: egyrészt a Szentlélek hatására megtérő ember cselekedete, a bánat, a bűnvallás és az elégtétel; másrészt Isten cselekedete az Egyház szolgálata által. Az Egyház, mely a püspök és papjai által Jézus Krisztus nevében a bűnbocsánatot adja, és meghatározza az elégtétel módját, imádkozik a bűnösért és vele együtt bűnbánatot tart. Így a bűnös meggyógyul, és újra fölvétetik az egyházi közösségbe.

Forrás:
BERGER Rupert: Lelkipásztori liturgikus lexikon. Vigilia, Budapest, 2008.
VÁRNAGY Antal: Liturgika. Lámpás Kiadó, 1995.
A Katolikus Egyház Katekizmusa. http://www.katolikus.hu/katek/kek01420.html#N8