Miért végzünk munkát – 3. téma

HOZZÁJÁRULNI VALAMIHEZ

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a munkavégzés lényege nem a javak cseréje, nem anyagi ellenszolgáltatásért dolgozunk, vagy álmaink megvalósításáért, hanem ilyen módon járulunk hozzá Istennek tetsző, kreatív módon a teremtett világ fenntar­tásához. Hivatásszerű tevékenységünkkel – bármilyen formában, bármilyen juttatás ellenében végezzük is – hozzáteszünk valamit Isten teremtő munkájához, illetve gazdagítjuk a közjót. A munka az emberi lét szerves része, az Isten és a teremtett világ iránti szere­tetünk egyik lényeges kifejezési formája, fontos eleme annak a fel­adatunknak, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagun­kat. Gilbert Meilaender rámutat, milyen gazdag jelentéstartalmat hordoz a Teremtés könyvének igazsága: „Ha a munkát elhívásnak tekintjük, azzal azt sugalljuk, hogy a munkáért élünk, vagyis sze­mélyiségünk, emberi mivoltunk szempontjából központi jelen­tősége van. A hivatás ezenkívül olyan vallási jelentéstartalommal gazdagítja a munka fogalmát, amelyre az másként nem tehetne szert.” Ha a teológia értelmezési keretein kívül vizsgálnánk a munkát, kétségtelenül leértékelnénk mind magát a tevékenységet, mind az azt végző személyt.

A Teremtés könyve második fejezetében olvasható terem­téstörténet kiemeli Istennek azt a szándékát az emberiséggel kap­csolatban, hogy uralkodjon a teremtett világ fölött, amivel jelen­tősen hozzájárul a világban lévő javak gyarapításához. A könyv szerzője remekül érzékelteti azt a feszültséget, mely abból fakadt, hogy a teremtés még nem volt teljesnek nevezhető, amíg Isten a föld porából meg nem formálta az embert, s életet nem lehelt belé. A Ter 2,5-ben azt olvassuk: „Ember sem volt, aki a földet művelje.” Más szóval, Isten nem csupán azért teremtette az em­bert, hogy az imádja őt és gyönyörködjön benne, hanem azért is, hogy az ember is folyamatosan hozzájáruljon a teremtés munká­jához. A könyv második fejezetéből tisztán látható, hogy magát a földet is azért alkotta meg Isten, hogy az ember megművelje – tehát a természetet nem feltétlenül ősi, háborítatlan állapotában kívánatos megőriznünk. Isten szándéka az volt, hogy az emberrel összhangban, vele együttműködve munkálkodjon a teremtett vi­lágban. Az emberrel kapcsolatban – az Istennel való bensőséges közösség öröme mellett – az a megtisztelő feladat is a terv része volt, hogy hozzájáruljon az „igen jónak” nyilvánított teremtéshez.

A teremtés könyvének második fejezete részletesebben is be­mutatja, mit jelent a munka az ember számára. Láthatjuk Isten eredeti szándékát a munkával, mielőtt a bűn és a halál belépett a világba. Az 1 Mózes 2,15-ben azt olvassuk: „Fogta az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt.” Az Úr a kezdeményező, ő helyezi el az édenkertben az embert, s bízza meg egy meghatározott feladattal. A hangsúly nem az em­ber egyéni választásán, hanem az isteni kezdeményezésen és el­híváson van. Más szóval, már a Teremtés könyvében megjelenik a gondolat, miszerint hivatásunkat végső soron nem mi választjuk, hanem Isten hív el bennünket. A személyes döntést bálványozó kultúránkkal ellentétben a Biblia kiindulópontja nem az ember választása, hanem a jó és szuverén Isten, aki nemcsak megteremti, hanem el is hívja az embert. A világ teremtéséről szóló elbeszélés­ben – még a bűnbeesés és az azt követő romlás előtt – két alapvető igazsággal szembesülünk a munka és a hivatás tekintetében. Isten egyrészt azzal a szándékkal teremtette az embert, hogy sáfárként vigyázzon a földre és művelje azt, másrészt pedig az is Istentől ka­pott megbízatásunk, hogy viseljük gondját a teremtett világnak, hogy óvjuk és őrizzük.

A SÁFÁR MAGATARTÁSA

A teremtés koronája, az ember Isten dicsőségére teremtetett és különleges feladattal bízatott meg, amelynek szellemében ural­kodnia kell a földön. Ez a sáfárság nem csupán felügyeletet jelent, hanem kultúrateremtést és a kultúra ápolását, művelését is ma­gában foglalja. Andy Crouch meggyőzően vonja kérdőre azokat az érveket, amelyek szerint a keresztényeknek ki kellene vonniuk magukat a társadalmi ügyekből. Emellett hatásosan érvel a keresz­tény hübrisszel – a hívőknek a világ megváltoztatására irányuló fölényes és utópisztikus törekvésével – szemben is. Crouch szerint a keresztényeknek a kultúra ápolásának és létrehozásának felada­tával megbízott sáfárként kell a világra tekinteniük, amire gyakran csak kultúrateremtésként utal. A sáfárság ez esetben egyrészt a kul­túra ápolását, másrészt annak megteremtését, létrehozását jelenti. Crouch azt, aki a műveléssel van elfoglalva, a következőképen írja le: „ápolja és gondozza az emberi kultúra legnagyobb értékeit, fá­rasztó és nehéz munkával igyekezve megőrizni mindazt, amit elő­deink létrehoztak.” Aki teremt, az „bátran elképzel és megvalósít olyasmit, ami még soha senkinek nem jutott eszébe – olyasmit, amitől vonzóbb, izgalmasabb és szebb lesz a világ”. Andy Crouch fontos igazságra mutat rá: az emberiség alkotó tevékenysége válto­zatos és nagy ívű. Nemcsak arra vagyunk alkalmasak, hogy ezt-azt létrehozzunk vagy megjavítsunk, hanem a kultúra teremtésében és művelésében is tevékenyen részt vehetünk.