Munkára teremtve – roráté sorozat

Minden hivatás Isten szándéka szerint való, hogy szeretete megmutatkozhasson a világban.

(Thomas Merton)

Tom Nelson: Munkára teremtve című könyvévenk gondolatai alkotják az idei hajnali misék tematikáját. Továbbiakban tőle a sorozat:

A WALL-E című kedves kis animációs film főszereplője egy kíváncsi robot, akinek meg kell tisztítania a földet a szeméttől. A bolygó egykori lakói, az emberek elmenekültek, s egyetlen reményük a visszatérésre, ha a robotok eltakarítják a rengeteg hul­ladékot. WALL-E egy igazán szorgalmas kis robot, aki magányosan tengeti napjait. Ám egy napon minden megváltozik: megismerke­dik egy másik robottal, Évával. WALL-E azonnal megkedveli új­donsült barátnőjét (akinek a neve természetesen nem véletlenül utal a bibliai teremtéstörténetre). Lelkesen Éva nyomába ered, így egyszer csak egy űrhajóban találja magát, amely egy hipermodern űrállomásra repíti. Itt élik utópisztikus, gondtalan életüket az em­berek, akik hatalmas káoszt idéztek elő a földön. Az űrállomás lakói nem dolgoznak, és minden kívánságukat robotok lesik – nem csoda, hogy elkényeztetett, unatkozó, tohonya népség lett belőlük. A nagy semmittevés óriáscsecsemőkké alakította ezeket a felnőtteket: pufók arccal, dundi testtel, zömök, erőtlen végtagokkal cirkálnak kényel­mes, kipárnázott, guruló foteljeikben, miközben folyton a képernyőt bámulják, tetemes kalóriamennyiségeket tömnek magukba, és hatal­mas poharakból szívószálon szürcsölik az innivalót.

Nem valami szívderítő látvány a sok elkényelmesedett, lusta emberi lény ezen az űrállomáson. A WALL-E alkotói számos fon­tos témát járnak körül, de talán mind közül a létezés értelmének keresése kapja a legnagyobb hangsúlyt. A film ráébreszt, milyen visszataszítóvá válik az ember a semmittevéstől. S hogy mi ennek az oka? Nos, nem más, mint hogy az ember nem lustálkodásra született; a munkavégzés a teremtés óta része a tervnek.

A MUNKA JELENTŐSÉGE

Az embert tehát nem csupán pihenésre és szórakozásra, hanem munkára is teremtette Isten. A Szentírás első lapjaitól fogva nyil­vánvaló, hogy Istentől meglehetősen távol áll a semmittevés, s nem kívánt lusta világot alkotni. A Teremtés könyvének nyitómondata így hangzik: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Isten az első pillanattól gondos és kreatív alkotóként jelenik meg előt­tünk, a háromszemélyű Teremtő cselekvő, tevékeny. Isten Lelke lebeg a vizek felett, majd végtelen kreativitását szabadon engedve a Mindenható és Mindentudó személyesen munkálkodni kezd a világ megalkotásán.

A teremtő munka kiteljesedésével a teremtés koronája, az em­ber is megjelenik az irodalmi beszámolóban. Isten egyedi megkü­lönböztető jeggyel látja el az embert, amely elkülöníti őt a világ többi teremtményétől.

Akkor ezt mondta Isten:

Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlóságára. Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó minden­féle állaton. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. Megáldotta őket

Isten, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasod­jatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton. (Ter 1,26-28)

A Teremtés könyvének szerzője kiválóan érzékelteti, micso­da különleges pozícióba került az ember a teremtett világban. Ez a megkülönböztetett helyzet két fontos tényezőt foglal magában: először is, az embernek Isten azt a feladatot adta, hogy uralkod­jon a többi teremtmény fölött, más szóval sáfársággal bízta meg. Másodszor, az ember Isten képmását hordozza, vagyis egyedül ő képes visszatükrözni Isten lényét a világ számára. A szerző nem véletlenül fektet nagy hangsúlyt a képmás szó használatára: ha sze­retnénk megérteni, mit jelent embernek lenni, tisztában kell len­nünk a képmás fogalmával.

ISTEN KÉPMÁSAI

Isten képmásaiként a mi feladatunk visszatükrözni a háromszemélyű Isten dicsőségét és tökéletességét, azaz hogy megmutas­suk, milyen ő. Ennek ragyogó példájával találkoztunk, amikor a Kansas City Royals baseballcsapatának meccsén szurkoltunk a feleségemmel. Egy szép nyári estén a Kauffmann Stadionban be­szélgettünk egy profi baseballjátékos feleségével, aki pillanatnyilag a gyermeknevelést tekintette fő hivatásának. Két gyönyörű gyer­meke, akiket évek óta nem láttunk, egy sorral előttünk ültek. Még egészen kicsik voltak, amikor legutóbb találkoztunk velük, azóta egyikük három-, a másik ötéves lett, két külön egyéniség. Az öt­éves kisfiú döbbenetesen hasonlított az apukájára. Minél alapo­sabban szemügyre vettem, annál bámulatosabbnak találtam a ha­sonlóságot, nemcsak a kisfiú külső megjelenése, hanem a hangja, hanghordozása tekintetében is. Még a mimikája is az édesapjáéra emlékeztetett, de a baseball iránti rajongása is kétségkívül őt jut­tatta eszembe. Nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem az édes­anyjának: „Ez a kisfiú kiköpött az apja!”

Véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy mi, emberek apró istenek lennénk, netán valaha is istenné válhatnánk – egy­szerűen emberi létünk velejárója, hogy mennyei Atyánk kép­mását tükrözzük vissza. Arra lettünk teremtve, hogy bizonyos értelemben kiköpött másai legyünk. Azért alkotott bennünket, hogy dicsőítsük őt, s legalább egy-egy szikrát felvillantsunk di­csőségéből a végeláthatatlan univerzumban. Ezek a villanások sokat elárulhatnak az egyetlen igaz Isten fenséges lényéről, de alapvetően arra világítanak rá, hogy ő alkotó, cselekvő – nem pedig passzív – Isten.