Munkára teremtve

A TÉKOZLÓ FIÚK

Lukács evangéliumában nem egy szökevény rabszolgáról, hanem egy szökevény fiúról mond el egy példázatot Jézus. A családtól megszökni, tudjuk, komoly elszántságot igényel. Ám ez a tékozló fiú tovább tetézte a bajt azzal, hogy szégyenszemre még az örökség ráeső részét is kikérte apjától. Apja nagyvonalúan teljesítette kéré­sét, a fiatalember pedig útnak eredt, hogy – semmirekellő, önző, erkölcstelen – önálló életet kezdjen. Rövidesen elherdálta a va­gyont, amelyért apja dolgozott meg, s végül semmije sem maradt. A mélységet megtapasztalva végül bűnbánóan hazatért szerető apja karjai közé. Az apa pompás ünnepséget rendezett fia tisztele­tére, és boldogan fogadta vissza a tékozlót.

A visszatérés fölötti örömünkben azonban nem feledkezhe­tünk meg arról, hogy a példázat nem itt ér véget. Szerepel benne egy másik fiú is, aki semmirekellő öccsével ellentétben mindvégig kitartóan végezte feladatait apja gazdaságában. Ennek ellenére ő is eltávolodott az apjától.

Az idősebb fiú otthon maradt, betartott minden szabályt, kötelességtudóan ellátta feladatait. Habár a szülői házat nem hagyta el, szívében már rég hátat fordított apjának, és munkáját sem sze­retetből végezte. Jézus példázatában az a szomorú, hogy míg a fia­talabb testvér elveszett, majd megtaláltatott, a szintén elveszett idő­sebb fivér nem ismerte fel – vagy nem ismerte be – saját elveszett állapotát, ezért ő meg sem találtatott. Timothy Keller írja a szívbe markoló történetről: „Jézus, a mesélő tudatosan meghagyja az idősebbik testvért az elidegenedettség állapotában. A rossz fiú bemegy az apja lakomájára, a jó fiú nem. Aki prostikhoz járt, megmenekül, a feddhetetlen erkölcs embere a történet végén még az elveszettség állapotában van.”

A szorgalmas munka, bármilyen nemes is, az Atyával való kapcsolat nélkül üres, értelmetlen és reménytelen. Az idősebb testvér valójában önmagáért dolgozott. Milyen szánalmas, szo­morú cél! Nem a munkánkkal vívjuk ki az Atya szeretetét, vi­szont Krisztusban újjászületve, bensőnkben átformálódva újra képessé válhatunk arra, hogy azt a munkát végezzük, amelyre teremtettünk.

MEGVÁLTÓ MUNKA

Jézus Thesszalonikában élő követőinek teljességgel átalakult az élete az evangélium hatására. Pál emlékezteti őket, hogy az evangélium nem csupán szavakban jutott el hozzájuk, hanem „erővel, Szentlélekkel és teljes meggyőződéssel” is (1Tessz 1,5). Ezek a keresztények látható jelét adták annak, hogy megtérésük őszinte volt: „…miként fordultatok a bálványoktól Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok az ő Fiát a mennyből, Jézust, akit feltámasztott a halottak közül, és aki megszabadít minket az eljövendő haragtól…” (1Tessz 1,9-10)

Miután elismerően nyilatkozik életük változásairól, Pál a munkával kapcsolatban is felhívja a thesszalonikaiak figyel­mét az evangélium erejére. Miután emlékezteti őket arra, hogy a Szentlélekből erőt meríthetnek, s valódi testvérekként szeret­hetik egymást, hétköznapi tevékenységeiket illetően is hűségre és kitartásra buzdítja őket: „…becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, a magatok dolgával törődjetek, és tulajdon kezetekkel munkálkodjatok, ahogyan rendeltük nek­tek, és a kívül lévőkkel illő módon viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.” (IThesszalonika 4,11-12) A becsületes, szorgalmas munka fontos része bizonyságtételünknek, amely alapján a világ megítéli a hitünket.