EGYSZEMÉLYES KÖZÖNSÉG

Amikor a gyermekeink még kicsik voltak, a feleségemmel, Lizzel igyekeztünk átadni nekik azt a gondolatot, hogy mindnyájan egy­személyes közönség előtt éljük az életünket és végezzük a mun­kánkat. A magyarázat valahogy így hangzott: „Ha Isten minden kis verébre odafigyel, és gondot visel róluk, akkor – mivel ő a mi szerető mennyei Atyánk – abban is biztosak lehetünk, hogy bárhol vagyunk és bármit teszünk, minket is figyelemmel kísér. Bármit gondolunk, mondunk vagy cselekszünk, nem kerüli el szerető és gondoskodó figyelmét.”

Ez előtt az egyszemélyes közönség előtt természetesen min­den szavunk és tettünk az istentisztelet egy formája lehet – sőt annak is kell lennie. Habár mi, szülők számtalan alkalommal el­feledkeztünk erről az igazságról, Sarah, a mi kis tornász lányunk erősen kapaszkodott belé.

A sok-sok év alatt, míg elkötelezetten űzte ezt a sportot, élete mindennapi részévé vált a felkészülés nehézsége, a győzelem bol­dogsága és a vereség fájdalma. Sarah azonban mindig összeszedett és tántoríthatatlan volt, amíg egy súlyos bokasérülés véget nem vetett tornász pályafutásának. Évekkel később, a versenysporttal töltött időszakot felidézve megkérdeztem, hogyan tudta mindvé­gig megőrizni a lelkesedését. Sarah azt felelte: „Nem emlékszel, apa? Mindig arra tanítottatok anyával, hogy soha ne feledkezzem meg az egyszemélyes közönségemről.”

Ha az egyszemélyes közönség előtt végezzük a munkánkat, másképp cselekszünk majd. Ez a szemlélet segíthet összekötnünk a hitet a munkával – hiszen ugyanaz a közönségünk a hétközna­pok során a munkahelyünkön, mint vasárnap az istentiszteleten. C. S. Lewis kortársa, Dorothy Sayers sokat foglalkozott azzal a kér­déssel, hogy miként kellene magukra tekinteniük Krisztus és az evangélium követőinek. Meggyőzően mutat rá, hogyan mulasz­totta el az egyház a hétköznapok és a vasárnap közötti összefüg­gések vizsgálatát. Egyszerű, „Miért dolgozunk?” című esszéjében írja: „Az, ahogyan az egyház például egy értelmes asztaloshoz vi­szonyul, kimerül ennyiben [az erkölcsi tanításban és az istentisz­teleten való részvételben]. Pedig az üzenetnek valahogy így kelle­ne hangoznia: számára vallása első számú követelménye, hogy jó asztalokat készítsen.”

Dorothy Sayers természetesen nem arra utal, hogy az erköl­csi tanítás vagy a megindító istentisztelet ne lenne fontos, hiszen ezek hozzátartoznak minden evangéliumi, Krisztus-központú közösség feladataihoz. A bölcs szavak inkább arra irányítják rá a figyelmünket, hogy a munkánk – bármilyen jellegű is az – egyfajta istentisztelet is egyben. Sayers így folytatja: „Az egyház jobban teszi, ha észben tartja: minden alkotó, dolgozó ember arra hivatott, hogy a szakmáján keresztül, nem pedig amellett szolgálja Istent… A jól végzett munka az egyetlen keresztény munka.”

„Keresztény munka” alatt gyakran kizárólag egyházi, misszi­ós vagy felekezetek közötti tevékenységet értünk, ám ez a téves felfogás arról árulkodik, hogy nem értettük meg igazán a keresz­tény elhívásról szóló tanítást. El sem tudjuk képzelni, mennyire másként viszonyulnánk a munkához, és mennyire megváltozna munkánk minősége, ha valóban az egyszemélyes közönség ked­véért végeznénk, tudva, hogy a jól végzett munka az egyetlen ke­resztény munka. Dorothy Sayers szavaiban semmi új nincs, hiszen ugyanezt Pál apostol is megírta már az első században a kolosszebeli keresztényeknek: „Bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak, ne pedig úgy, mint embereknek, tudva, hogy az Úrtól veszitek az örökség jutalmát; mert ti az Úr Krisztusnak szolgáltok.” (Kol 3,23-24)